Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
A mesterséges intelligencia és általa a jó munkahelyekre jelentett veszély teljesen új problémának tűnhet. De a jelenségre adandó válaszlépésekkel kapcsolatban hasznos ötleteket találhatunk David Ricardo, a modern közgazdaságtan megalapítójának munkásságában, aki közvetlen közelről figyelhette meg a brit ipari forradalom alakulását. Nézeteinek alakulása, beleértve néhány olyan tényezőt is, amelyre ő nem tért ki, számos hasznos tanulságot tartogat számunkra ma is.
A technológiai cégek vezetői szebb jövőt ígérnek nekünk, amely kevesebb munkahelyi stresszel, kevesebb unalmas meetinggel, több szabadidővel és talán még az egységes alapjövedelemmel járnak együtt. De hihetünk-e nekik? Sokan egyszerűen elveszíthetik azt az állást, amelyet jó munkahelynek tartottak – és így kénytelenek lesznek alacsonyabb bérért munkát találni. Elvégre is, az algoritmusok már most is átveszik azon feladatok elvégzését, amelyek jelenleg az emberek idejét és figyelmét igénylik.
Az 1817-ben megjelent korszakalkotó művében (A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei) Ricardo pozitívan értékelte a gépeket, amelyek akkor már átalakították a fonást. A kor hagyományos nézetét követve elhíresült módon azt mondta az alsóháznak: „a gépek nem csökkentik a munkaerő iránti igényt”.
Az 1770-es évektől kezdve a fonás automatizálása csökkentette a fonott pamut árát, és növelte a keresletet a fonott pamut kész ruhává szövése iránt. És mivel az 1810-es évek előtt szinte minden szövést kézzel végeztek, ez a robbanásszerű keresletnövekedés hozzájárult ahhoz, hogy a pamut kézi szövése több százezer brit férfit (köztük sok, munkáját elvesztő, iparosodás előtti fonót) foglalkoztató, jól fizető kézműves munkává váljon. Az automatizálással kapcsolatos korai pozitív tapasztalatok valószínűleg befolyásolták Ricardo kezdetben optimista nézeteit.
A nagyüzemi gépek fejlődése azonban nem állt meg a fonásnál. Hamarosan gőzzel hajtott szövőgépekkel folyt a termelés a pamutszövő üzemekben. A kézműves „kézi szövők” többé már nem kerestek jól a heti öt napban, a saját műhelyükben végzett munkával. Ehelyett nagy nehezen tudták biztosítani családjuk megélhetését, miközben sokkal hosszabb munkaidőben, szigorú fegyelem mellett dolgoztak a gyárakban.
Ahogy az elégedetlenség és a tiltakozások egyre nagyobb méretet öltöttek Észak-Angliában, Ricardo megváltoztatta elméletét. Nagy hatású könyvének 1821-ben megjelent harmadik kiadását egy új fejezettel (címe: A gépekről) egészítette ki, amelyben pontosan leírta az azokban az években tapasztalható folyamatokat:
Ha a gépek elvégeznék mindazt a munkát, amit az emberek most ellátnak, akkor nem lenne kereslet a munkaerő iránt.
Ugyanez az aggodalom ma is érvényes. Az, hogy az algoritmusok elvégzik a korábban munkavállalók által ellátott feladatokat, nem lesz jó hír az állásukat elvesztő emberek számára, hacsak nem találnak jól fizető új munkafeladatokat.
A legtöbb, megélhetését nehezen megteremtő kézműves szövő az 1810-es és 1820-as években nem ment el dolgozni az új szövőgyárakba, mert a szövőgépekhez nem volt szükség sok munkásra. Míg a fonás automatizálása több ember számára teremtett lehetőséget arra, hogy szövőként dolgozzon, a szövés automatizálása nem teremtett kompenzáló munkaerőigényt más ágazatokban. A brit gazdaság összességében nem teremtett elegendő más, jól fizető új munkahelyet, legalábbis addig nem, amíg a vasútépítés be nem indult az 1830-as években. Mivel kevés lehetőség volt, kézi szövők százezrei maradtak a szakmában, még akkor is, amikor a bérük több mint felére csökkent.
Egy másik kulcsfontosságú probléma – bár Ricardo nem foglalkozott vele – az volt, hogy a kézi szövők számára nem volt vonzó a kemény gyári körülmények között végzett munka, amely során az 1800-as évek elején a munkáltatók által irányított „sátáni malmok” kis fogaskerekévé váltak. Sok kézműves szövő független vállalkozóként dolgozott, aki megvásárolta a fonott pamutot, majd a piacon értékesítette a szövött termékeit. Nyilvánvalóan nem lelkesedtek azért, hogy hosszabb munkaidőben, nagyobb fegyelem, kevesebb önállóság és jellemzően alacsonyabb bérek mellett dolgozzanak (legalábbis a kézi szövés fénykorához képest). A különböző királyi bizottságok által összegyűjtött tanúvallomásokban a szövők elkeseredetten beszéltek arról, hogy nem voltak hajlandók ilyen munkakörülmények között dolgozni, vagy hogy milyen szörnyű lett az életük, amikor (más lehetőségek híján) ilyen munkára kényszerültek.
Napjainkban a generatív mesterséges intelligencia óriási potenciállal rendelkezik, és máris lenyűgöző eredményeket ért el, többek között a tudományos kutatásban. Könnyen felhasználható lenne arra, hogy a munkavállalók tájékozottabbá, produktívabbá, önállóbbá és sokoldalúbbá váljanak. Sajnos úgy tűnik, hogy a technológiai iparág más felhasználási módokra törekszik. Amint azt a Power and Progress című könyvünkben kifejtjük, a mesterséges intelligenciát fejlesztő és alkalmazó nagyvállalatok
túlnyomórészt az automatizálást (az emberek helyettesítését) részesítik előnyben a dolgozók AI-jal való kiegészítésével (vagyis a munkavállalók produktívabbá tételével) szemben.
Ez azt jelenti, hogy a túlzott automatizálás veszélyével kell szembenéznünk: sokan veszítik el a munkájukat, míg azok, akiknek továbbra is megmarad az állásuk, a felügyelet és az ellenőrzés egyre megalázóbb formáinak lesznek kitéve. Az „előbb automatizálunk, aztán kérdezünk” elv megköveteli – és így tovább ösztönzi – a hatalmas mennyiségű információ gyűjtését a munkahelyeken és a társadalom minden területén, ami miatt feltehető a kérdés, mennyi magánélete marad az embereknek.
Ez a jövő azonban nem elkerülhetetlen. Az adatgyűjtés szabályozása segítené a magánélet védelmét, és a szigorúbb munkahelyi szabályok megakadályozhatnák a mesterséges intelligencia alapú megfigyelés legrosszabb aspektusait. Ricardo azonban arra emlékeztet, hogy az alapvető feladat az, hogy megváltoztassuk a mesterséges intelligenciáról szóló általános narratívát.
Életének és munkásságának legfontosabb tanulsága egyértelműen az, hogy nem állíthatjuk, hogy a gépek szükségszerűen jók vagy rosszak.
Az, hogy a gépek munkahelyeket számolnak fel vagy teremtenek, attól függ, miként alkalmazzák azokat, és attól, hogy ki hozza meg az erről szóló döntéseket. Ricardo idejében a gyártulajdonosok egy kis csoportja hozta meg ezeket a döntéseket, és ezek az automatizálásról és a munkások minél erőteljesebb helyettesítéséről szóltak.
Ma úgy tűnik, hogy a technológiai cégvezetők még kisebb csoportja ugyanezt az utat választja.
Pedig sokkal jobb eredményeket hozna, ha arra összpontosítanának, miként tudnának új lehetőségeket, a munkavállalók számára új feladatokat teremteni, miközben tiszteletben tartanának az embereket. Még mindig lehetséges a munkavállaló-barát mesterséges intelligencia megalkotása, de csak akkor, ha meg tudjuk változtatni az innováció irányát a technológiai iparban, és új szabályozásokat vezetünk be, új intézményeket hozunk létre.
Ahogy Ricardo idejében, naivitás lenne bízni az üzleti élet és a technológiai szektor vezetőinek jóindulatában. Az ipari forradalom idején Nagy-Britanniában jelentős politikai reformokra volt szükség a valódi demokrácia létrejöttéhez, a szakszervezetek legalizálásához és a technológiai folyamatok irányainak megváltoztatásához. Ugyanezzel az alapvető kihívással állunk most is szemben.
Copyright: Project Syndicate, 2024.
Daron Acemoglu: Az MIT (Massachusetts Institute of Technology) közgazdászprofesszora. Kutatásai többek között a politikai gazdaságtan, a gazdasági fejlődés és növekedés, a technológiai fejlődés, a jövedelmi egyenlőtlenség kérdéseire vonatkoznak.
Simon Johnson: Az MIT (Massachusetts Institute of Technology) közgazdászprofesszora. 2007-2008 között a Nemzetközi Valutaalap (IMF) volt vezető közgazdásza. Kutatásai a gazdasági fejlődés, a politikai gazdaságtan és a vállalati pénzügyek kérdéseit ölelik fel.
Címlapkép forrása: Getty Images
